"A verset a lelkével szereti meg az ember ...

...ezért van úgy, hogy egy-egy költeményről úgy érezzük, rólunk, nekünk szól, belőlünk fakad, helyettünk üzen a világnak"

Dániel Emese: Táncolj…

Táncolj, hisz nincs a táncnál szebb dolog,

S ha saját zenére táncolod-

A te szíved ritmusára-

Az életutad járhatod.

Dalolj, hisz nincsen annál hallhatóbb

Hang, mely ennél meghatóbb,

Mit meghallgat az egész Világ

És előtte meghajolt.

Zenélj, hisz a hangszer csodát adott

Annak, minek ember határt szabott:

A néma lélek csöndjének

Hangszálakat adott.

Dániel Emese: Testet ölt

Ma már egyszer minden testet ölt, 

Az is, mi eddig kézzel nem volt fogható 

Mint a bölcsesség, eddig csendben oktató,

Mint rím, mikor költő verset költ

Testet öltenek a szavak is,

Hisz nem hagynak egyet sem leíratlanul,

Minden hang, mit felvesznek szakadatlanul,

Fennmarad, ha minden szakad is.

Testet ölt már minden képzelet,

Örök lesz, ha lefestik, s majd eladják,

Így vagy úgy, de veszni immár sose hagyják,

Átvészel majd nyarat és telet.

Testet ölt minden önös érdek,

Kilép az elméből és cselekedet lesz,

Majd feladja ő, s mint egy fa, olyan lesz

Melyről lerántották a kérget.

Mészáros Gabriella: Nem voltál káprázat

 

Éjszaka van már, álomra hunyom
Szemem, és az álom már itt is van
Engem várt az ajtóban,
Pontban éjfélre megjelent fekete köntösben
És kézen fogva indultunk el
A végtelen űrbe, amibe minden éjjel
Zuhanok belé, mint kifosztott lelketlen
Bolygótörmelék.
Mert csak ez az amit látok és érzek
Napról-napra minden pillanatban
Kevesebb leszek és elszórom darabkáimat
Hosszú utam során a mindenségbe,
Ahol még magam sem tudom vár-e engem
valami cél vagy út amire léphetek,
Egy elhagyott ösvény, egy kihunyt csillag
Ős öreg pályája amire rátérhetek talán
De már ebben sem reménykedek.
Csak hagyom szétesni magam.
Részecskéim hamuként peregnek le rólam
S finom porrétegként terülnek el
Itt hagyott földi emlékeimen;
Hátra hagyva őket indulok tovább,
Lelkem így könnyedén száll
Fényév messzeségekbe, eldobva
Terheim, immár szabadon lebegek tova.
Nem fáj a veszteség, nem érzem
A múlt hiányát itt benn, súlytalanul lebegek
Csupán és átadom a kormányt;
Egy áramlatot várok.

El is kap, bevonz teljesen,  

Egyre csak húz maga felé,
Tündöklése vakító fehérség,
Nem győzöm magamba szívni fényét,
Mennyei ragyogását mellyel magához von
és kihűlt maradványimat melengeti.
Finom melegség ez, nem akar bántani,
Óvón ölel körül és lassú forgásba kezd,
Forgunk tengelyünk körül
S még mindig nem látom ki ő
De érzem, hogy ismer és ismerem
Lent a Földről egy megkopott emlék vagy
Egy kósza csillag az égről mit

Régen lestem kissrácként a kertben
és minden rejtett vágyam tőle kértem?
Lassú keringőből egyre gyorsabb örvénybe
Kerülünk, és tűnni kezd a fény és látni
Vélem arcát, két szeme az ég színében tündököl
Drága szempár, sokat látott, meggyötört;
A mosolya! Egy halvány mosoly csak
De annyit mond vele,
A világ minden szava és nyelve együtt
Nem mesélne annyit, nem vígasztal úgy,
Mint ha ő rám néz és én ő reá.
Már zúg a csend és elfolyik a kép
Összemosott lelkeink kergetik egymást végtelen,
El nem taszít, csak von egyre közelebb
Szárnyak suhognak

                                                                                           És felébredek.