"Isten szentlelke vezérel bennünket”, azaz egy felső gondolat beköltözik a mi gondolataink közé és ez irányít."

 Iskolánk fenntartójával való beszélgetés következő részletét olvashatjátok itt, melyből megtudhatjátok, milyen tevékenységek  érdekelték leginkább középiskolai évei alatt vagy milyen okok játszottak közre  Koncz Tibor elnök-lelkész úr pályaválasztásában.   De bepillantást is enged abba a fáradságos küzdelembe, ami a lelkészi hivatás mögött rejlik,  sőt...   megosztja véleményét   napjaink központi információs forrásáról,  az internetről. Tarts velünk! 

Milyen gyermekkora volt? Van- e esetleg egy-egy szép emlék, amit különösen kiemelne?

Nézd, nekem csak szép emlékeim vannak. Én a gyermekkoromban megtaláltam és -nem azért mondom ezt, mert felhőtlen volt minden-,  de megtaláltam azt, amit szeretek csinálni. Végig sportoltam, amikor lehetett,  úgyis, hogy naponta két testnevelésórám volt, plusz még mellette az edzések. Heti szinten cirka 20 órában a sporttal foglalkoztam. A többi engem túlságosan nem érdekelt. Szerettem még a matematikát. Ez a kettő bőven kielégített.

Milyen sportokat űzött?

Legelőször is atletizáltam, utána kézilabdáztam, lövészetre jártam, cselgáncsoztam.

Milyen tanuló volt az iskolában?

Többnyire azért a legelején voltam.

Voltak más szakkörök vagy egyéb tevékenységek, amiken részt vett?

Egyszer próbáltam zeneiskolába járni, de amikor meglátták a kezem állását, főleg a sok kézilabdázás után, azt mondták, hogy inkább hagyjam abba.

Miért pont a lelkészi pályát választotta?

Családi kötődés. Parókián nőttem fel, ha mondhatom így. Másrészt pedig nyilván a Jó Isten munkálkodása is jelen volt, hiszen nem ezen a pályán indultam, agrár egyetemet kezdtem el és utána mentem át a teológiára és ott megtaláltam azt, ami igazából hiányzott az agráron. Ott [az agráregyetemen] foglalkoztunk az anyaggal, de hogy miért pont ilyen az anyag, miért ilyen a világ, azzal nem. A teológián pedig olyan áldott helyzetben voltam, hogy a legkedvesebb professzorom matematika-fizika szakos középiskolai tanár is volt és éppen ezért „találkoztunk”. Ő is mondta, hogy bennem a természettudomány dolgozott, a természettudományt kellett komolyan venni és emellett a lelki dolgokat is. Nekem ez tökéletesen bevált, én ezekkel a határkérdésekkel foglalkoztam tulajdonképpen öt éven át az egyetemen.

Egy-egy prédikációra nehéz a felkészülés?

Mindig nehéz! Úgy képzeld el,  vagy próbálja ki valaki, hogy minden héten beszél ugyanannak a néhány száz embernek mondjuk háromszor vagy ötször – de volt olyan, amikor már tízszer is kellett egy héten. Ugyanazoknak beszél, közben veszi a tévé, nem mondhatja ugyanazt. Most gondold el, először, másodjára, talán még harmadjára is van benne valami új, negyedjére már azt fogja mondani, hogy „Hűha, ezt már mondtam.”. Itt jön az, amit mi úgy hívunk a teológiában, hogy „Isten szentlelke vezérel bennünket”, azaz egy felső gondolat beköltözik a mi gondolataink közé és ez irányít. Ekkor jó egy prédikáció. 

 Van, amikor a végén azt érzem: „Hú, egyáltalán már nem is tudom,  mit akartam elmondani.”, mégis lehet, azt mondja valaki, ez neki szólt. Nagyon nehéz ez. Nem olyan, hogy tízszer elmondok egy verset és akkor előadóművész vagyok. Itt tízszer egészen másról kell beszélni. Valamikor gyerekeknek: nekik nem mondhatom el azt, amit a felnőtteknek elmondanék. Felnőtteknek, akkor nem mondhatom el, amit a gyerekeknek. Ha  asszonyoknak, akkor nem mondhatok olyat, amit egyébként férfiaknak szánnék. Ha temetésen vagyok, akkor nem mondhatok valami jópofa esketési szöveget. Minden alkalomnak egy mesterműnek kellene lennie, de nyilván nem az, mert ugye, közel sem vagyok az, aki ezt mondja magáról. Sőt, még soha nem sikerült, szerintem, de ennek ellenére erre kell törekedni és ez iszonyatos munka. Szellemi munka, utánanézés. Ezért mondják azt, hogy „A jó pap  is holtig tanul.”, mert rengeteget kell hozzá olvasni, hogy naprakész, friss legyél.

Általában személyes tapasztalatokból jönnek ezek az úgynevezett „ihletek”?

Természetesen. Én is ebben a világban élek és nyitott szemmel kell járni.  Minden tapasztalat. Ha találkozom egy diákkal, aki készít egy riportot,  vagy ha találkozom egy tanárral, aki felkérte erre a feladatra a diákot, akkor az is, és így tovább. Hogyha ezt nem építem bele, akkor nem vagyok hiteles.

 Mi a véleménye a mai társadalomról ?

Az a legfontosabb, hogy mindenki találja meg a helyét. Tanuljunk meg hálásnak lenni azért, mert magyarok vagyunk, hogy itt vagyunk a Kárpát-medencében. Gondolkodjunk el azon, amikor a híreket nézzük, az egyik helyen lövik egymást, a másikon eboláznak, a harmadik helyen éhséglázadás van...  Azt gondolom-ha lehetne ilyet,de nyilván nem lehet- ,ha mondjuk visszamennénk az időben, arra a kérdésre  „Hhol szeretnél kisfiam megszületni?”,  azt mondanám, hogy „Magyarországon”. Mert Magyarországon, vegyük számba, mennyi  áldás, kincs és szépség van. Ahhoz, hogy a hegyeket lássam, csak el kell mennem a szomszédba. Egyébként pedig megtermi a föld mindazt, amit szeretek.

Tehát az a fajta kisebbrendűségi érzés, amit belénk akarnak táplálni, főleg ilyen megmondóemberek, – akik egyébként örülhetnének, hogy itt élhetnek, de valamiért gyűlölnek bennünket és saját magukat- azoknak a keserűsége nem lenne szabad, hogy elvegye az örömöt, amikor végigtekintünk magunkon és a körülményeinken. Amikor arról „kárognak”, hogy „Bezzeg kint...”, akkor ne higgyük el, hogy „Bezzeg kint...”. Kint is lehet – idézőjelben persze, külföldön – nagyon jól élni és nagyon rosszul élni. Kint is lehet boldognak és nagyon boldogtalannak lenni, ahogyan itt is lehet valaki nagyon boldog, ha megelégszik azzal, amije van. Tehát, ha ennyit tanultam és ez lett a munkám és a kettőt összevetem, akkor összességében ez nem is lesz olyan nagy probléma. De ha semmit nem tanultam és nem vagyok professzor, akkor nyilván lesz bennem egy kis ellenállás és rosszul fogom érezni magamat, de nincs igazam. Mennyit tanultam, mennyit dolgoztam azért, amit végezni fogok munkát és kiderül, hogy ezek egyensúlyban vannak, az ember akkor boldog. Itt Magyarországon lehet boldognak lenni, sőt, nagyon boldognak lehet lenni ebben a társadalmi berendezkedésben.

Hogyan vélekedik a közösségi oldalakról, illetve az emberek életében betöltött szerepükről? 

Ez ezzel a korral jár. Butaság lenne azt mondani, hogy „Bezzeg az én időmben...”, mert ha lett volna, valószínűleg én is ezt csináltam volna. Ezt most így, negatív módon elítélni és azt mondani, hogy nem jó, nem fogom. Miért nem?! Olyanokkal találkozhatsz az internet segítségével, akikkel egyébként életedben soha. Ha Petőfinek lett volna internete vagy mondjuk Aranynak, akkor nyilván nem kellett volna több hétig gyalogolni, hogy műveit eljuttassa az emberekhez. Lehet, hogy nem lettek volna olyan költemények, mint a négyökrös szekéren és a csillagos eget nem nézte volna annyit, de másabb lett volna. Minden kornak megvan az a technológiai fejlettsége, mely  pozitív módon használható. Az más, hogy mire használjuk. De mindenképp használható pozitív módon.  Néhány hete a  Facebookon elindult egy Legkedvesebb versem-mozgalom, aminek úgy gondolom, számos pozitív hatása volt,. Ezzel szemben, ha én azt mondanám az egyik osztályban – ugye, egy osztályban tanítok – „Mi a kedvenc versed?” , első reakcióként „megijedne”  a diák, mit akarok tőle. De így, meglátták a fölhívást, gondolkodni kezdtek rajta, merthogy senki nem presszionálta őket. 
 Az, hogy valaki így éli az életét vagy így is éli az életét, azt semmiképpen nem tudom bántani ezért. Az más dolog ugye, hogy semmiből se jó a túlzás.  

Köszönöm  szépen  a beszélgetést!  Reméljük nektek is tetszett a cikkünk!

Szendrei Bianka