Kazettára mondom – Tizenhárom okom volt…

    A Tizenhárom okom volt ... nagyon felkavaró, elgondolkodtató történet. Amire leginkább felhívja a figyelmet az az, hogy mennyire figyelmen kívül tudjuk hagyni, hogy cselekedeteink milyen hatással tudnak lenni másokra.

     

         Egyik barátnőmtől kaptam kölcsön ezt a könyvet. Mikor elmesélte a tartalmát, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. A borítója is magával ragadó: a lány, ahogy nézi a buborékokat, mintha lenyűgöznék őt. Utána nyúl, mint Hannah a remény után. De tudjuk, ha megérintünk egy buborékot, még ha óvatosan is, az legtöbbször elpukkan, szertefoszlik. Azt hiszem, ez megfelelő szimbóluma Hannah reményeinek. Mert ahogy a buborékok egyik pillanatról a másikra semmivé válnak, úgy tűnt el az ő reménye, életkedve. 

      Szinte lehetetlen letenni. Miután elolvastam, kerestem írásokat blogokban, hogy lássam, másoknak hogyan tetszett a könyv. A legtöbben nem értették meg Hannah, az öngyilkos lány okait. Nos, én viszont nagyon bele tudtam élni magam a történetbe. Félreértés ne essék, én képtelen lennék megölni magam. De mégis, míg Hanna a múltját, az érzéseit mesélte, volt, hogy magamra ismertem. Én sem tudhatok magam mögött egy felhőtlen múltat, még ha nem is éltem át annyi durva dolgot, mint ő. A legtöbbször olvasás közben arra gondoltam, hogy „Hanna, vedd már észre, hogy ott van neked Clay! Ne dobd őt el magadtól!” De hiába, hiszen Hanna halott. Akik pedig a kazettáit hallgatják, valamilyen szinten felelősek azért, hogy nem bírta tovább, és inkább feladta. Én nem tartom gyávaságnak az öngyilkosságot. Inkább ostobaságnak. De csak azért, mert a legtöbbször, ha apró dolgok is, de van még miért élni. Legtöbbször elölről lehet kezdeni mindent.Belegondoltatok már abba, hogy akár egy mondattal valakit el tudunk indítani egy lejtőn lefelé? Hannah-nál is minden egy kis dologgal kezdődik, majd, mint a láncszem, folytatódik.A pletyka az egyik legocsmányabb dolog. 

 "Hallhatsz pletykákat", mondtam "de nem ismerheted őket."  Clay Jensen semmit sem akart tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta -, magával kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettákon és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat… és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét. Olvasmányos, izgalmas, lebilincselő, megdöbbentő... sorolhatnám még a jelzőket, de maradjunk a tanulságosnál. Mert Hannah Baker története kiválóan bemutatja, hogy a cselekedeteinknek következményei vannak, még a legapróbbaknak is. Hogy a nagyobbakról ne is beszéljünk. Hannah kazettái végül is olyan üzenetet hordoznak, amit mindenkinek érdemes az eszébe vésnie: nem tudjuk, milyen következményekkel járnak a tetteink. Épp ezért legközelebb álljunk meg, és gondolkodjuk el egy pillanatra, mielőtt rosszindulatból vagy bármi más miatt megbántunk valakit. És figyeljünk oda másokra, hogy szándékosan se tudjanak annyira egyedül maradni, amennyire Hannah tette. 

 Egy szó, mint száz: számomra ez a könyv egyszerűen nagyszerű volt. Megfogott, megrázott, elgondolkodtatott, megérintett. A végén külön kis csavarként szerepel egy interjú az íróval, amiben arról olvashattunk többek között, hogy honnan jött az ötlet, hogyan sikerült megírni, minek mennyi valóságalapja van és milyen zenéket hallgatott szívesen az egyes jelenetek megírása közben. Én ezt is legalább olyan elbűvölten olvastam, mint magát a történetet. A történet nagyon felkavart... és megtanított valamire. Arra, hogy jobban odafigyeljek a környezetemben lévőkre. Figyeljünk jobban egymásra! Hallgassuk meg a másikat, vagy kezdeményezzünk beszélgetést, ha látjuk, hogy letört az, akit nap, mint nap látunk. Mert lehet, hogy egy kis odafigyeléssel valakinek adunk egy kis löketet ahhoz, hogy pozitívabban szemlélje a világot.

   Kele Enikő